A magyar népművészet szakrális művészet, vagyis a díszektől vált igazán használhatóvá egy tárgy, sokszor mintha használati útmutatót írtak volna rá jelekkel. Egyes jelképek abból az ősi időből származnak, amikor még az ember olyan szoros kapcsolatban volt a természettel, hogy nem is léteztek egymás nélkül, kölcsönös függésben voltak, irányították egymást (!). Talán ezért tetszenek nekem ennyire. :) Ma sajnos azt hisszük, az ember uralkodik minden felett. Ebből a világnézetből, láthatjuk, viszonylag nagy katasztrófák keletkeznek.
   Régóta készülök, hogy a jelképeinkről írjak, és arról, hogy hogyan jelennek meg azok ma is a mindennapjainkban. Valamiért azonban lassan alakul ez a téma, talán mert túl sok mindent szeretnék egyszerre elmondani. :) Kezdem az elején, az első, legfontosabb, a magyar ősi kultúráról legtöbbet eláruló jelképünkkel.
Na, de mik is a jelképek? Néma szavak, a kultúra részei, és alkotói is egyben. A saját kultúránk jelei csak ránk lesznek igazán hatással, csak mi érthetjük a valódi jelentésüket, az árnyalatnyi különbségeket, mint ahogy az anyanyelvünket is. A jelképek vállalásával a közösséghez való tartozásunkat, egy kultúra értékrendjéhez való igazodásunkat mutatjuk ki. Az ősi népművészeti jelképek geometrikus formákban, virágmintákban és később a színekben hordozzák az üzenetet. Az örök értékek üzenetét az életről, a körforgásról, a harmóniáról, az egyensúlyról.
    A rengeteg ősi magyar jelkép közül az egyik kiemelkedik. Nagyon gyakran fordul elő használati tárgyakon díszítőelemként, a tulipánon kívül, természetesen! :) Ez az életfa.

   Az életfa a legösszetettebb gondolatvilágot képviselő szimbólum. Ez jelképezi az összeköttetést az alsó (földalatti, pokolbéli, vagyis még újraszülető), a középső (evilági, létező) és a felső (túlvilági, üdvözült) világok között. Utal életre és halálra, az örök fejlődésre és növekedésre, a folytonos megújulásra. A mélylélektan a gyökér, törzs, korona hármasát az ösztön-én, én, felettes-én kifejeződéseként értelmezi.

A mesékből mindenkinek ismerős égigérő, vagy tetejetlen fa ez, ágai közt van a Nap (mint férfi) és a Hold (mint női szimbólum), és csak egy kiválasztott személy mászhat fel rá, a legkisebb, a legügyesebb, a leginkább jóravaló, aki érti a csíziót, a bölcs, aki használja a természet adta erőket, a különleges, vagyis egykor a táltosok. A magyar népmesék világképében az ÚT, amelyen a mesehős az égbe vagy az alvilágba jut.

A monda szerint kilenc elhajló ága van, mindegyik egy-egy erdővel vetekszik. Ha elkezdenek kavarogni, imbolyogni, onnan támad a szél.
Európában elszigetelt, csak magyar területen fellelhető ősszimbólum, továbbá a (táltos hitű, avagy magor vallású) közép-ázsiai lovas népeknél szintén megtalálható a nap-holdas életfa. Ebben eltér az indogermán életfáktól, ott nincsenek égitestek.

A világfa egyik típusában madár ül a csúcson, de van szív-mintás, és tulipános is. Ágainak és virágainak a száma szigorúan megszabott, legelterjedtebb a hármas elosztás, vagy annak többszöröse.Az életfák közé tartozik a lélekfa, világfa és az istenfa is. A régi hiedelem szerint mindenkinek van saját lélekfája, ezeket a tulipános ládák belsejébe faragták. Az életfák életfolyamatokat ábrázolnak egy mintába sűrítve. A fa ágai a családban lévő gyerekeket jelezhették, egész részletesen meséltek, például azt rajzolják magasabbra, aki a legtöbbre vitte. Az életfa tetején kinövő, kinyíló virág a lélek világra, ég felé tárulását jelképezi. Egy magyar mondás szerint Az az igazi virág, ami nem terem, hanem amit valaki kigondol.

Az életfák sokféleségét egy szép medálkollekció által mutatom meg.

A keresztény térítés után a pogány jelképek és rítusok egy része a kereszténységben, illetve mellette élt tovább. A magyar népmeséknek is olyan többletjelentésük van, hogy újraolvasva mindig felfedezhető bennük újabb és újabb jelentéstartalom. Annyira gazdag a magyar néprajz, hogy lehetetlen még körülírni is pár sorban.

A Magyarországi Éghajlatvédelmi Szövetség „Világfák” névvel hagyományteremtő kezdeményezést indított, és minden év márciusában – a kikelet havában – a szövetség egy szimbolikus lépést tesz a jövőért: elültetik az év fájának egy csemetéjét. 2014-ben az év fája a mezei juhar. Itt tudhatsz meg róla többet.

  Szerencsére egyre többen foglalkoznak ma már hagyományőrzéssel, mert egyre többen érzik a régiek bölcsességét. Ez azonban sok esetben csupán visszaemlékezést jelent, a múlt idézését. Valójában át kellene helyezni a jelenbe ezeket a szimbólumoknak, és újra együtt élni velük, használni őket, segítségül hívni az életünkhöz, bevonni a mindennapjainkba, mint ahogy ezeken a képeken látható óvoda jelén, (és egyre több logóban is,) ékszereken, vagy az Indigo póló Kis Hazai Kollekciójában látható.

   Az ősi magyar jelképek olyan rezgést, "frekvenciát" sugároznak, amelyek képesek gyógyítani, felemelni, felébreszteni. Kötelességünk ezt a tudást és bölcsességet újra felfedezni, és a ránk maradt jelképek segítségével megóvni és felébreszteni mindenkit. Használjuk a tudást, amit örökségül kaptunk! Nem kell visszamenni az időben, vagy leadni a 21.század „kényelméből” – ha nem akarunk, bár szerintem lassan átesünk a ló túloldalára, de mindenki maga dönti el, hogy jót tesz-e neki ez a kényelem. A hagyományőrzést a szimbólumainkon keresztül tarthatjuk igazán, főleg, ha tisztában vagyunk azok jelentésével. A tudatosság az élet minden területén fontos, de van, ahol az ment meg minket!

Források:
Magyar Néprajzi Lexikon
Székely Lexikon
Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága
http://vilagbiztonsag.hu/keptar
http://www.azevfaja.hu/
http://magyarno.com/
http://jelkeptar.atw.hu/
http://eletszepitok.hu/
http://www.magyarekszer.hu/