Volt egy pillanat a költözködés alatti dobozolás közben, mikor úgy éreztem, hogy ez az egész, ami velünk zajlik, a tanyavásárlás, az új otthonunk előkészítése, és a beköltözés olyan, mintha egy gyermeket várnánk, és hoznánk világra.
Nem, nekem nincs gyermekem. Valójában tervben sincs, habár a rokonok már biztosan reménykednek most, hogy saját otthonunk van Zolival. Az esküvővel már nem is nyaggatnak, ismerik a hozzáállásunkat. :-)
   Amikor először elvitt minket az ingatlanos erre a tanyára, akkor már volt egy telek, rajta egy bontani való vályogházzal, ami a szívünkhöz nőtt, de mikor ezt megláttunk, tudtuk, hogy pont így képzeltük el a házat azon is. Körbevezettek a kertben, és csak húzódott mosolyra a szánk, ahogy sorolták a gyümölcsfákat. Felvillanyozva, és izgalomtól remegve kérdezgettük egymást otthon, hogy „Belevágjunk?” „Vajon ő az igazi?”

Döntöttünk.
Mivel mindketten éreztük „azt” a gyomortáji bizsergést, arra jutottunk, itt a pillanat, ugyan sok megoldandó feladat vár emiatt ránk, de vágjunk bele! Persze az ára is feladta a leckét, de úgy gondoltuk, hogy ha „engedi” az élet, a körülmények, a sors, Isten, az univerzum, akkor ez a mi utunk, csináljuk.
A következő napokban átgondolva, mi minden vár még ránk, és hogy kivitelezhetők-e a terveink, elintéztük a papírmunkát, és beadtuk az ajánlatot az önkormányzathoz.

Várakozás.
Várakozás és tervezgetés következett.
Hol lesz a veteményes, miket fogok ültetni, mit hova teszünk a házban, hogyan erősítjük meg a kerítést, kit kell keresni a földhivatalnál, hogy rendezzük a rendeznivalókat, hány kilowatt áram kell a háztartásunkhoz majd, hogyan teszünk félre, fogjuk vissza az eddigi költségeinket, hogy ezt az álmot megvalósíthassuk. Magbörzére jártunk, metszéssel kapcsolatos tudnivalókat olvasgattunk, na meg belemerültünk a növénytársítás rejtelmeibe.
  Aztán jött némi aggodalmat keltő dolog, törvénymódosítás, új szabályozás, megválaszolatlan építésügyi kérdések, időhúzás, új szerződés adattévesztés miatt, pénzhiány.
Meg kellett erősödnie bennünk annak, hogy akarjuk ezt a tanyát, hogy EZ a tanya a MIÉNK, már most is a miénk. Idegeskedés – feszültség – összetartás – cél/tudatosság – szeretet – elengedés.
    Pár hét múlva kaptuk a jó hírt, hogy az első körön túl vagyunk, jöhet a második!
Újabb várakozás, amit ugyan a diplomázásom miatt nem élvezhettem teljesen kisimulva, de úgy véltem, legalább ezen is túl leszek, és később végre csak az új életre koncentrálhatok. Kaptam is egy megjegyzést, miszerint így egy diplomás parasztlány leszek, hát ezt akarom én? Igen, ezt! :-)

    Közgazdász lettem, és hirtelen tavasz lett, úgy éreztem, hogy soha életemben nem láttam ennyi virágot az utcai fákon, mint idén, csak úgy fürödtem a virágillatban. A tanyánk is életre kelt. Ugyan papíron még nem volt a miért, de kijártunk, és fát aprítottunk, kijelöltük a veteményest, megismerkedtünk a szomszéddal, kitakarítottunk, megterveztük a konyhát, a kályhát, az ebeink meg futkároztak. Majdnem minden este kint lógtunk, néha kivittük a vacsoránkat, és a ház előtti ülőkén a 8 fokban eszegettük meg, műanyag tálkából, mosolyogva, szerelmesen.
   Elérkezett az a 10 nap, amit arra szántunk, hogy az utolsó szerelési munkákat elvégezzék a fiúk, amíg én az albérletben dobozoltam a dolgainkat, aztán jöhet a hurcolkodás, majd a berendezkedés, és persze a takarítás mindkét helyen.
Mérsékelten gyűjtögető fajta ember vagyok. Sokszor költöztem, ezért sokszor selejteztem, és redukáltam a cipelnivalót, de vannak olyan darabok, amiktől képtelen vagyok, vagyis tudatosan nem akarok megválni. Kellenek nekem, hogy emlékezzek, honnan jutottam el miken keresztül odáig, ahol most vagyok. Fizikailag is fárasztó, érzelmileg is intenzív élmény volt összecsomagolni kettőnk életét.
    A pakolást ketten csináltuk Zolival. Vagyis az összekészített dobozokat ő bepakolta egy furgonba, tetriszezett a bútorokkal a raktérben, és sok-sok körben elszállította őket az új helyükre. Mi, a két irodai dolgozó, napi 14-16 órán át talpon, többtíz kilót cipelve, napokig olcsó, gyorskaján élve, piszkosul kifárasztottuk magunkat a 10. nap végére. Volt kiabálás, bosszankodás, hahotázás, szentségelés, fröccsözés, és sok összeborulás, mert egymás karjában biztos helyen voltunk mindketten, ha az albérletben és a tanyán egyaránt káosz is volt.

    Olyan volt ez, mint amilyen a vajúdás folyamata lehet. Nagyon keményen, sokszor fájdalmasan dolgozunk valamiért, ami pont ezáltal a folyamat által válik valóra, jön létre. (Jön a LÉT-re, milyen szép kifejezés!) Örömteli szenvedés.
Átpakoltunk minden cuccunkat egy 15nm-rel kisebb házba, az eddigi pince és garázs nélkül mindenünket a kéthelységes házikóba zsúfoltunk be. Megváltozott az élettér, hirtelen semmi sem működött, eltűnt minden napi rutin, csak felfordulás, és fáradtság van, na és mindezek alatt kukucskál az öröm: itthon vagyunk.

    Kezdődhet a munka, hogy a hely, ahol élünk, az otthonunk legyen, és a ház-tartás a szó régi, valódi értelmét figyelembe véve tényleg a házról, az otthonunkról való gondoskodás, ápolás, fejlődés-fejlesztés legyen! :-)
Ugyanúgy kell róla gondoskodnunk, mint mindenről, ami hozzánk tartozok, beleértve a családunkat, a minket körülvevő tárgyakat, és elsősorban a saját lelkünket. Gondoskodnunk kell róla, óvnunk kell, és fejlődnie kell általunk. Ezek a mi valódi feladataink itt ezen a földön/Földön! ;-)

Szeretettel: Zsuzsi