Első nap a világ végén

Útra keltünk. Városok, falvak, még kisebb falvak. Feliratok idegen szavakkal: pékde …mintha egy másik országban lennénk.
Földutak, erdő, mező, erdő, tanyák, domb, hegyek, völgy, megérkeztünk.
Bambuszrudak tartják a fehér ponyvákat az óriás gesztenyefa körül a zsibongónak elnevezett tisztáson. Raklapok mindenhol kanapéként, asztalként – bármit mozdíthatsz, használhatsz, a kedvedre alakíthatsz.
A föld szalmával borított, mindenhova aranyvessző csokrokat kötöztek, kökénnyel és csipkebogyóval bolondítva, festett, színes mandalák lépten-nyomon.
Farönkökből épített komposztbudi az egyetlen elengedési lehetőség a természet lágy ölén kívül, de a végeredmény ugyanaz, ugyanoda kerül. A fülkék belső oldalába levendula és cickafark csokrokat tűzdeltek. Elképesztően kedves, és barátságos érzés. :)  
Egyetlen áramforrás van: a nap. Naperengiával állítanak elő némi áramot, hogy szólhasson a triphop, a chillout, és esténként a komposztbudikban világíthasson a színes karácsonyfa-égősor.
Választottunk egy helyet a sátrunknak, aztán választottam egy raklapot is a zsibongóban, leterítettem kékfestő terítőkkel, és kipakoltam a portékám.
Mellettem Smaragdfalva, és a wwoof asztalai, ahol mind közösséget teremtenek hasonló gondolkodású emberekből. Itt van a körben a lekvárokkal és elixírekkel foglalkozó Szent György Tanya, és a zalai füveslány, Kata. A Cserhát Natúrpark egy közös séta, és növénygyűjtés után gazlevest készített bográcsban, amit bárki megkóstolhatott.
Délután, miután a sajtkészítő befejezte a tanítást, megkaptam a gázpalackját, és teljesen nomád módon, gázzsámolyon, téglákkal felpóckolt edényekben elkezdtem a szappanfőzést. Gyűlnek az emberek körülöttem, kérdeznek, kíváncsiak, én pedig izgulok, ez az első nyilvános főzésem, sosem szoktam közben beszélni. :D
Egy fehér paraszti ruhába öltözött férfi megszólaltatja a fácánbőrbe bújtatott dudáját. Hihetelenül hangulatos az árnyas fák alatti melegben.
A szappanozás receptcserével és baráti beszélgetéssel zárult az életmódváltásról. Szusszanok. Rájöttem, hogy elfelejtettem inni és enni. Annyira kihelyeztem a figyelmem, hogy magamról megfeledkeztem. A testem és a lelkem most kiköveteli a figyelmet magának, semmi másra nem tudok koncentrálni, ledőlök a sátorban. Hallom a zsibongást, esteledik, készül a vacsora, egyre több ember van körülöttem, de nem zavarnak.
Fiatalok, fiatal családok, gyerekek, babák, kutyák. A konyha körül van most a legtöbb mozgás, folyton sütnek, főznek valamit a fatüzeléses sparheltben. Egyszerre tizen gyúrják a kenyeret holnapra.
Éjjel egy akusztikus koncert hangjai szűrődnek át a párszáz méterre lévő színpadtól. A csillagos ég alatt basszusgitárral, akusztikus gitárral, doronggal, dobbal örömzenélnek, amit a torokének tesz teljesen elmélyültté. Az emberek és a kutyák együtt táncolnak a szalmán a színpad előtt.
Még mindig a sátorban pilledek. Beszűrődik a dudával, sípszóval kísért táncház hangja. A kurjongatásokat néha egy ló nyerítése tarkítja. Nagyon közel lehet, mintha a sátor mellett legelne. Elalszom.

Második nap a béke völgyében

A reggeli kakaómat most hideg vízzel iszom az egyik raklapon, a felkelő nappal szemben, csendben ébredezek.
A konyhán reggeli is van, ez is adományért, mint minden. A tegnap készült kenyér mellé frissen sült kis kolbászt, kockára vágott pritaminpaprikát, tv paprikát, paradicsomot kapunk. Mellé pedig halk chill zenét.
Elkészült a kézzel festett tábla, amin a környék gyülekezőhelyei láthatóak, a fonó, a trécselő, a bölcselő, és a zsibongó.
Egyre több új arc jelenik meg, de rendre kiürül a zsibongó, mert folyamatosan programok vannak mindenhol. Tanítások, hogy kevésbé laikus vidékiek legyünk. Tudjuk élvezni a természet áldásait, hozzáértő segítséggel bővebb termésünk, gazdagabb termőföldünk, egészségesebb állataink, szélesebb gyógyfűtárunk lehessen.
Délelőtt egy kisgyerek vonta magára a tekintetem. Városi szemnek abszolút szokatlan látvány volt. Egy kis piros, lábbal hajtós motoron ült, szőke bongyor fürtjei kilógtak a felnőtt méretű, tépázott szalmakalap alól, semmi más nem volt rajta, meztelenül gyűrte maga alá a métereket piros robogójával. Már egyre kevésbé vagyok városi, de így is sokáig gyönyörködtem a természetességében, és abban, hogy ez a látvány teljesen természetes ezen a helyen.
Elfogyott az összes mézkaramellám, amit készítettem indulás előtt. Sok időt töltöttem vele, de lám, megérte.
Délután részt vettem egy gyógyfüves túrán. Nem mentünk messze, épp csak megkerültük a helyet, de száznál több gyógyító növényt megismerhettünk.

Este egy frissen készült sajttal dúsított céklalevest ettünk a tábortűz, és a dudaszó mellett. Ahogy besötétedett, egy kovácsmester is elkezdett dolgozni a zsibongó közepén. Furcsa, de egyáltalán nem volt zavaró a kalapálás, sőt, tökéletesen passzolt a minket ölelő környezethez. Aki épp arra járt, dobott egy fát a tűzre, vagy megpiszkálta, hogy szebben égjen.
Mindenki egyre kötvetlenebb, egyre mosolygósabb, ahogy egyre távolabb kerülünk a mindennapi lét forgatagától, egyre közelebb a természethez, egymáshoz, a bennünk élő természeti lényhez. Ez a csodás játék mindenkin megfigyelhető.

Harmadik nap a gyüttmentek közt

Simon, egy 3 éves kisfiú ébreszt. Nem engem, mindenkit. Mert ő már felkelt. (Korán.) Az első gondolatom, hogy ajj, miért nem lehet tekintettel lenni arra, hogy itt mások aludnának még? Miért nem lehet rászólni? Csak kicsit csendesebben! A második gondolatom, hogy Zsuzsi, ébresztő, ez maga az élet, reggel van, és egy gyerkőc épp a szemetet szedi (szelektíven!) a felnőttek esti mulatozása után, mert ehhez van kedve(!), aztán segít kávét főzni (a felnőtteknek, nekünk). Kérdez, megy, segít, nevetgél. Mi lehetne jobb ébresztő, mint maga az élet! Egyébként is eleget aludtam. :)
Kávé helyett meleg vizet kértem a kakaómhoz, amit szintén a napfényben fürödve kortyolgattam, és néztem az ébredező tömeget. Mindenki mosolyog, ha csukott szemmel is.
Megvannak a lovak. Tényleg nem voltak messze a sátortól. Egy kislányt ültettek fel épp az egyikre, hogy menjenek egy kis kört. Ilyenkor mindig megdobban a szívem, mert bár ritkán vagyok lovak közelében, ilyenkor azt érzem, úgy mennék …mennék a mezőn, csak úgy, egyedül, lépésben, szabadon, egy állat lelkével, a természetben. Ez az érzés most olyan erős volt, nem is vártam tovább, odamentem, és persze azonnal fel is pattanhattam az egyik lóra, és kísérettel tettünk is órás kört a vidéken. Csodaszép volt, és mesébe illő, ahogy fák alatt, patak felett, ember magas bogáncsoson át lépegettünk, könnyedén, beszélgetve a vezetőmmel.
Ezek után újra kinyitott a szappanos asztalkám. Éjjelre össze sem pakoltam, csak letakartam mindent. Fel sem merült, hogy ebben a társaságban bármi rossz történhet. Nem is történt. :)
Nem sokkal később hátulról ránk köszönt valaki, és meglepetésemre a nővérem állt ott, majd kilépett mögüle anyukám is. Nyomban elsírtam magam örömömben, hiszen nem is számítottam rájuk, de szerettem volna, ha ők is részesei lehetnek a fesztivál élményeinek, és persze a szappanos kirakodásomnak is. Pár óra után elmentek, és egyre több érdeklődő jött, akivel nem csak a bőr, de a test és a lélek gyógyításáról is beszélgettünk.
Este folytattuk a beszélgetéseket frissen sütött lángossal a kézben, a tábortűz mellett a vidéki életről, arról, ami ott velünk együtt mindenkit érdekelt. Semmi olyan nem jött szóba, ami a híradókban, a facebookon megy, bármi ami gyűlölködést, vagy rossz érzést keltene. Az ember lelke igazán szabad lehetett itt.

Utolsó nap a szabadság táborában

Megint Simon ébresztett minket, de már elsőre mosolygással ébredtem. Szokásos kakaó a napfényben, mezítláb. Reggelire rántottát kaptunk, kipakoltunk, és most lelkileg sokkal jobban készültem a mai szappanfőzésre, sokkal összeszedettebb, vagyis inkább lazább voltam. Nagyon jó társaság jött össze, nagyon jó kérdéseket tettek fel, és az igazán jóleső visszacsatolás az volt, mikor azt mondta valaki, hogy ilyen hasznos tudnivalókat még sehol nem hallott a szappanfőzésről. Nagyon jó érzés átadni a tudást. Az meg pláne, ha ezt egy „szakmabeli“ is hasonlóképpen látja/tudja. Mint utólag kiderült, végighallgatott egy nagytudású szappanos és kencés társam.
Büszkeséggel telve, mosolyogva elfogyasztottunk még egy vacsorát, méghozzá egy bográcsgulyást, aztán nyugiban összepakoltunk, és naplementekor elindultunk haza.
A kocsiban már zavart a rádió. A műzenéket olyan hírekkel tűzdelték, ami engem nem érint, de rosszul hat rám, elkezdte nyomni a mellkasomat. Egyre több beton, és vas vett körbe, ahogy közelítettünk az autópálya felé. Úgy éreztem, hogy erőszakkal rángatnak vissza az általunk kreált, a saját kényelmünket és praktikussági igényeinket kiszolgáló világba, és nem esett jól. Becsuktam a szemem, és gondolatban símogattam tovább a lelkem az elmúlt négy nap élményeivel, válogattam, hogy mit tudok átmenteni a hétköznapokba, amivel újra érezhetem a szabadságot.
Megérkeztünk a tanyánkra, és mosolyogva nyugtáztam, hogy jó helyen vagyok továbbra is. Van ugyan melegvíz a zuhanyzóban, van térerő, és ajtó is a házon, de pont olyan a zuhanyzó, olyan szerekkel mosakszok, olyanra használom az intermetet és a telefont, és a házunk is pont olyan, ami által továbbra is gyüttmentként élvezhetem az élet örömeit a természet lágy ölén.

A következő Gyüttment fesztiválon, remélem, még többen kaphatnak ízelítőt a valódi élet valódi értékeiből, hogy magukkal vihessenek innen valamit, hogy jobb lehessen a világunk.

Szeretettel: Zsuzsi