Ez év elején nagyon megingott bennem az az érzés, hogy van értelme annak, amit csinálok. Betegségek sora tört rám, nem is olyan egyszerűek, mert volt közte pajzsmirigyműködést leállító autoimmun betegség, és féloldali arcidegbénulás is. A lényeg, hogy szinte kiabált velem az univerzum, hogy valami nincs rendben az életemben. Mindezt tudva, három és fél év főiskola után mégsem torpanhattam meg közvetlenül a záróvizsgám előtt, ebben a világban. Már csak azért sem, mert ilyen a jellemem. Az írás viszont jót tesz, mert valamelyest felszabadít. Ezért született a következő papírra vetett gondolat.

   „2001-ben érettségiztem. Ezután belevágtam a nagybetűsbe, és dolgozni kezdtem, hogy önállóan fenn tudjam magam tartani. Beálltam a sorba.
2010-ben úgy éreztem, hogy ez kevés. Kell valami kihívás, és a munka mellett elkezdtem a főiskolát.
2010-ben a munkáltatóm bedobott a mély vízbe vidéken, ezzel rendesen felkavarta életem állóvizét.
2010-ben megismerkedtem a párommal, aki először barátként úgy állt hozzám, mint még senki, és kinyíltam. Megtanultam szeretni. Megtanultam értékelni, és jó pár dolgot átértékeltem az életemben.

A főiskolán tanultak által tágult a látószögem, és van véleményem a történésekről, amit meg tudok alapozni, és ki tudok állni mellette. Mindemellett úgy vélem rengeteg felesleges dolgot tanítanak, és azt is olyan megvilágításban, ami egy nem feltétlenül egészséges világképet eredményez a hallgatókban.
A munkahelyemen megtanítottak arra, hogy nem jó az, ha nélkülözhetetlennek érzem magam. Nem jó, hogy mindig mindent meg tudok csinálni. Nem jó, ha mindig kéznél vagyok. Pontosítok: nekem nem jó, hosszútávon.
A párkapcsolatomban pedig megtanultam, hogy értékeljem magam; hogy hogyan értékeljem magam. Rájöttem, hogy lehet úgy nézni a világot, amelyben élek, hogy ez egy csodálatos hely, ami teli van kínálkozó lehetőségekkel. Megtapasztaltam, hogy bármi, amire vágyok, megvalósítható, csak körültekintően, jól kell tudnom kívánni. Érzem, hogy a pozitív dolgok sokkal erősebbek a negatívoknál. Már tudom, hogy sosem késő. Hisz "az idő nem fontos, csak az élet számít!" ;-)

2014. január 17.
6 nap múlva államvizsgázok. Tudom - többek között - a GATT, az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény több évtized alatt lezajlott tárgyalási fordulóinak történéseit, hogy hol, hány ország mit írt alá, és ennek mi lett a következménye.

100 év múlva - ha lesz még akkor élet ezen a planétán, vajon mekkora jelentősége lesz ezeknek az adatoknak? Ha lesz még akkor iskolarendszer, és oktatás, vagy nemzetközi kereskedelem, vajon mit fog érni, ha tudjuk, mikor és hogyan liberalizálták a piacokat? Ha odavész minden, kelleni fog-e ez az információ az élet újrakezdéséhez?

A diplomavédés előtt 6 nappal azt érzem, hogy
nem ez az a tudás, amiért érdemes tanulni.
Nem ezt akarom átadni a gyerekemnek.
Nem ezzel akarom megtölteni az otthonom.
Nem ezt akarom képviselni a világban.
Nem ezzé akarok válni.

Ettől függetlenül végigcsinálom. Cserébe olyan testi (és lelki) elváltozások mennek rajtam/bennem végbe, amiket (jó esetben csak) hetekig tart majd kigyógyítanom. Ekkor végre azzal foglalkozhatok, amit a szívem választ. A természettel. A földdel. A kapcsolataimmal. A hagyományos, békés, nyugodt élettel, és annak megteremtésével, és egyszer csak továbbadásával."

A diplomámat megvédtem. Dicséretes ötösre. A szakdolgozatomat kiemelték, és engedélyt kértek, hogy hivatkozhassanak rá. Átlendítettem a kalapon a bojtot. Eltelt azóta egy-két hónap, és belekezdtünk valami igazán csodálatos életbe, a vidéki, tanyasi, gazdálkodó életbe. Úgy érzem magam, mint a főiskola első szemeszterében. Egy új, ismeretlen világba csöppentem. Lassan kiderül, mi az, amit tudnom kellene, de még azt sem tudom, hol nézhetek utána. Tanulunk, és szerencsére van, aki tanítson. Most érzem, hogy jó irányban haladok. <3

Minden útkeresőnek kitartást kívánok, és hogy akárhol is tartotok, kristálytisztán lássátok a célt!

Szeretettel: Zsuzsi