Július derekán Kecskemét mellett, Ballószögön jártunk egy rendezvényen. Ahogy közeledtünk, egy magyar népviseletbe öltözött fiút láttunk gyalogolni a sáros földúton, csizmában, kalapban, pedig 30 fok felett volt megint itt, az Alföldön. Jó helyen járunk – gondoltuk. :-)
    A focipályán lassan gyűltek az emberek. Rendezkedtek a kézművesek a portékájukat a színpad mellett, és friss, gulyásillat terjengett a levegőben. Nem volt belépő, csak lehetőség az adományozásra. Ugyanilyen alapon adtak ételt mindenhol, kemencében sült kenyérkét hagymával, szalonnával, vagy sűrű babgulyást. Mindenki jó szívvel, és mosolyogva adta azt, amije volt, ezen a hagyományőrző családi napon, anélkül, hogy várt volna érte valamit.
Miközben szemezgettünk a csodaszép bőr táskák, tárcák és fafaragványok közt, megszólított minket egy fiú, egy árus: Ti egy pár vagytok? Egy igen után jött is a következő kérdés: Ismeritek az ördöglakatot? Végig sem gondoltuk, hogy mi köze van a két kérdésnek egymáshoz, máris mindkettőnk csuklóján ott hurkolódott a madzag, kettőnket egy ívben összekötve. 40 percig próbáltunk a feladvány szerint elválni úgy, hogy a csuklónkon rajta maradjon a hurok, de végül feladtuk. Megkaptuk házi feladatnak, mert van megoldása, csak keresni kell, állítólag.
     Közben meghallottuk a dobosok hangját, akik 12-kor megkezdték a hangolódást. Ilyenkor kicsit együtt dobog a szívem a dobokkal. Úgy érzem, ott kell lennem, mert ott történik valami, ahol dobolnak és énekelnek ennyien, egyszerre. Történik is. Varázslat. Közösségi erő, összpontosítás, és kapcsolat. A sámándobolás melletti énekek hidat teremtenek a látható és láthatatlan között, így minden világ támogatását megkaphatja az, amiért szól. Most értünk, a magyar hagyományőrzőkért, a ballószögi családokért szólt.
A dobos kör lovas szekérre ült, hogy végigmehessen a falun. Addig folytattuk a nézelődést. Örültem, hogy műanyag játékok, villamos energiával hajtott fém vidámparki forgók helyett fajátékokat, és emberi, kézi erővel mozgatható játszótér volt. Felfújt hangos ugrálóvár helyett „bálavár”, és lábközé kapható lovas fajáték. Hajlamosak vagyunk örülni annak, ha a picik elfoglalják magukat, még egy ilyen helyen is, ahol együtt vagyunk, és nem kell másra figyelnie a szülőknek. Szerintem jó a gyerekeknek és a felnőtteknek is, ha egy ember hajtja a forgót, és nem egy gép. Másrészt nem árt megadni az élményt egy fejlődő léleknek, milyen, ha egy fából készült szerkezetbe kapaszkodik, vagy ha a szalma fogja meg az esésben, nem beszélve az illatokról, amik ilyenkor körbeveszik.
     A néptáncbemutató után találkoztunk az én kedves népi iparművész ismerősömmel, aki ellát engem természetes alapanyagokból készült szappannal, krémmel, dezodorral, és ezüstkolloiddal. Tudtam, hogy a párja masszőr, találkoztam már vele, de sosem beszéltünk. Az én párommal egyezkedett éppen egy itt-és-most kezelésről, mikor megkérdetek, hogy én szeretnék-e majd egyet. Végül is, miért ne? Zoli pedig előzékenyen maga elé engedett, és már jött is a kérdés, hol szokott fájni? A nyakam, az ülőmunkának, és a monitornak köszönhetően. Lefeküdtem a hátamra, és némi lazítás után alig hozzámérve olyan pontokat talált el, hogy sikoltozni tudtam volna. További lazításként az arcom is kapott masszázst, aztán a lapockáim, …aztán hasra fordulva a derekam, a csípőm, a lábaim, egészen az ujjaim hegyéig. Ezután jött a gyors roppantás-sorozat, aminél már éreztem, hogy ez nem csak a testemet érinti, mert hirtelen a torkomba szökött gombóc, és a szemem körüli izmok meg-megfeszülése előre jelzett. Ekkor kért meg arra, hogy álljak fel egyenesen, ő pedig mögém állva a fejem tetejére tette nagy kezeit. Furcsa érzés volt, éreztem, hogy belenyúl abba a kapcsolatba, amit én a fejem búbján át az égiekkel, az univerzummal, a Teremtővel gyakran ápolok. Rövid idő múlva potyogtak a könnyeim. Kérdezte, hogy baj van-e, de intettem, hogy semmi, csak kinyitott megint egy kaput, feloldott egy blokkot, egy pillanatra közel kerültünk.
    Mikor megnyugodtam, leült mellém, és azt mondta: „Vissza kell találni a szakralitáshoz. Úgy emelkedhet fel megint ez a nép, ha megtaláljuk ezt az utat. Kell Magyarországnak egy szakrális vezető. Azért vagyunk itt, az a cél, hogy erre irányítsuk mindenki figyelmét.”
Mondta ezt nekem anélkül, hogy ismerne. Anélkül, hogy tudná, van egy blogom. Anélkül, hogy tudná, Tulipános Ládikának hívják, és az a célom vele, hogy a magyarságnak jobb legyen. Anélkül, hogy tudná, én is azt szeretném, hogy minél többen lássák meg, hogy a szakralitás - nem vallás, nem hit, hanem gondolkodásmód és hozzáállás – visszatérjen az életünkbe, a mindennapjainkba.
Köszönöm, hogy ezzel az élménnyel gazdagodhattam! Azzal, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, hogy tudom, nálam sokkal nagyobb erők mozdulnak, aminek persze én is része vagyok, de a célunk egy, és csodás! Köszönöm!

Szeretettel: Zsuzsi