Anyukám pedagógus. Ez a hivatása, és szerencsére a foglalkozása is. Nem így indult, de hamar megtalálta, és még ma is ez az élete, bár már sokkal jobban elfárad a mai gyerekektől.
Tanárgyerekként kicsit más az iskola, mint egyébként. Kicsit többet várnak el, mintha azt gondolnák, hogy otthon állandóan korrepetálnak, pedig nem. Azzal pedig, hogy folyamatosan többet várnak el, folyamatosan többet is teljesít a gyerek, és kialakul egyfajta maximalizmus. Jó pár éven keresztül félév végén meg is kaptam érte a jutalmam, egy-egy könyv formájában.
Az első komoly darab egy olvasókönyv volt. Máig érthetetlen számomra, miért adtak egy ilyen volumenű könyvet egy ekkora gyereknek. 9 éves voltam, mikor megkaptam a Nemzeti olvasókönyvet.

A magyart és a nyelvtant mindig szerettem. Azt szereti az ember, ami könnyen megy. Én valahogy találtam a nyelvtanunkban logikát. Ahol nem volt, oda kitaláltam valamit, hogy könnyebben megjegyezzem. Persze nem vagyok mindentudó. Ma is sok dolognak utána kell néznem, mielőtt leírom. Úgy vélem, így is többet teszek sokunknál, mert én legalább utánanézek, mert szándékomban áll helyesen írni!
Az írásnál régen csak az olvasás ment jobban. Olyan szépen ejtettem ki a szavakat – és itt felhívnám a figyelmet erre a kifejezésre, milyen beszédes, kedves, hogy a szavakat ki”ejtjük” a szánkon, nem pedig maguktól esnek ki! – hogy elkezdtem Kazinczy versenyekre járni, ahol az olvasást becsmérlik. Megdicsértek engem, és anyukámat is, mert feltételezték, hogy milyen sokat foglalkozott velem. Mi pedig összekuncogtunk, mert igazából párszor elolvastam otthon neki a kötelező szöveget, de az artikulálásra, hangsúlyozásra soha nem kellett figyelmeztetnie – leszámítva talán lázadó kamaszkoromban….

Eltelt jópár év, és közben benőtt a fejem lágya. 2 év szakközép, és 8 év munka után felvételiztem főiskolára. Valójában azért, mert ugyan biztos volt az állásom, és a megélhetésem, de nem volt túl előremutató, nem kellett érte előfeszítéseket tenni, így nem is fejlődtem sehova, ami egy idő után bizony engem zavart. Olyan szakot választottam, ami arra ösztökél – mondjuk ki: kényszerít –, hogy megtanuljak két idegen nyelvet. Egy közgazdász alapképzést választottam, nemzetközi gazdálkodás alapszakon. Egyedül ehhez tartozott két szakmai középfokú nyelvvizsga, mint követelmény. Könnyítésképpen az egyik kiváltható egy általános felsőfokúval. :)
Mindeközben a munkám kissé megváltozott, és a fele is bőven kitöltötte volna az életem, de ha ezt hozta a sors – illetve ha már így döntöttem – akkor így folytattam, együtt a munkát és a sulit. Megismerkedtem német kollegákkal, az ő kultúrájukkal, és magától adódott a szakdolgozatom témája, a nemzeti és szervezeti kulturális különbségek vizsgálata. Hozzá kell tennem, hogy minél többet tanultam a gazdaságról, az üzleti világról, annál inkább taszított, és mindinkább fordult vissza a szívem a természetközeli dolgokhoz. A pénz, a műanyagok, a mérgek világából a termőföld, a növények, az állatok felé terelődtem. A dolgozatom írása közben pedig rájöttem, hogy a magyar kultúra (is) régen milyen szorosan összekapcsolódott ezekkel a természetes dolgokkal, mára pedig inkább húzunk a nyugati világ céljai fel, a pénz, a műanyagok, (a birtoklási vágy keltette gyűjtögetés, a teljesítményorientált túlhajszoltság,) és a többi értéktelen dolog felé.
Ez a felismerés sarkallt arra, hogy belefogjak egy emlékeztető blogba, ami hátha felnyit pár szemet, szempárt, és segít az értékek újrarendezésében.

Őszinte leszek. Nem nyitottam ki a Nemzeti olvasókönyvet, és nem olvastam bele 1992 óta – vagy legalábbis nem emlékszem rá. Viszont most, 22 évvel később, a diplomavédésem előtti éjjel megpillantottam a könyvespolcomon, és azonnal lekaptam onnan, hogy felüssem, beleolvassak. Könnybe lábadt a szemem, és kicsit sajnáltam, hogy nem tudtam, mi van benne, mert pár órányi internetes szörföléstől megmentett volna…. Teli van gondolatokkal a magyar nemzetről, a magyar nyelvről, haladásról, reformokról, történelmi tudatról, nemzeti sajátságaink megóvásáról, és a magyar föld szeretetéről. Szívből örülök, hogy van, és büszke vagyok rá, hogy ezt én kaptam annak idején. Felelevenítette bennem, hogy mindig is közel állt hozzám az a téma, amivel most végre ténylegesen foglalkozhatok. Sok idő kellett hozzá, de kikelt hát ez a MAG. :)

Szeretettel: Zsuzsi