Találtam egy tanulmányt valamelyik nap, ami a magyar beszélt nyelv sajátosságait taglalta. Első pillantásra olyan volt, mint egy szakdolgozat. Belenéztem a tartalomjegyzékébe, hogy lássam, miről szól, hol is kezdjem, ha nem szeretném mind a 314 oldalt elolvasni. A tartalomjegyzék a magyar nyelvtan jellegzetességeit sorolta 10(!) oldalon keresztül.
Biztos érdekes, és talán érteném is a nagy részét, de úgy érzem, ez nem nekem szól. Helyette sokkal közelebb érzem magamhoz azt a nézőpont, amit Lange Irén hagyománytörő lingvisztikája képvisel.
Ez öt egyszerű elv alapján megkülönbözteti a magyart a többi nyelvtől. Ezek az elvek egy „más” fajta szemléletmódról tanúskodnak. Egy olyan szemléletről, melyet az ősmagyarok tudatosan alakítottak kis és képviseltek. Az ősi magyar gondolkodásmódot, világlátást közvetíti nekünk.
Ezekre a gondolatokra a diplomamunkámhoz végzett kutatás közben bukkantam, így a lényeget a szakdolgozatomból idézem.
„A kézirat megemlíti Irene Lange felfedezéseit a magyar nyelv területén, aki valójában Lange Irén, egy Németországban élő, magyar származású nyelvkutató, régész, és egy egészen új nézőpontból vizsgálja a magyar nyelv eredetét. Nem az egyes szavakat, nyelvi elemeket boncolgatja, hanem összességében nézi a magyar nyelv világszemléletét, logikai szerkezetét, lelkületét, szellemiségét, értékrendjét. A magyar nyelvet relációba helyezte az indogermán nyelvcsaláddal, vagyis Európa összes nyelvének eredetével, és érdekes jellegzetességeket talált.
Az egyik ilyen jegy az evidencia elve, ami egyrészt a létige mellőzését jelenti, és egyben általában az evidens mondatrészek mellőzését is. Tehát míg az összes indogermán nyelvcsalád nem mond le a létige, vagy az állítmány használatáról egy mondatban, a magyar, ha annak megemlítése indokolatlan (pl. az asztal kék), megteszi. A másik tény, hogy a magyar nép vándorlásai során csak azzal bővítette szókincsét, ami a korábbiakhoz képest ismeretlen, szokatlan, vagy eltérő volt. A többes szám redukciója is az evidencia elvéhez tartozik, vagyis a számnévvel ellátott főnevek már nem kapnak többes ragot. Továbbá a magyar nyelvben a múlt idők is leépültek, ezzel szintén egyszerűsítve a nyelvet.
A lényegmegragadás elvéhez sorolható, hogy mondatszerkezetben az információkat fontossági sorrendben közli a magyar nyelv, ellentétben a többi indogermán nyelv „alany+állítmány”-kezdés kötelezettségével. A nevek írásánál is előtűnik, minthogy először a családnevet írja a magyar, mint ritkább, megnevező szót, és csak utána a keresztnevet, mint tömeges megjelenésű szó. Ezt a logikát már mások is kezdik átvenni, mert hasznosabbnak vélik saját nyelvük hagyományánál, lásd Hungarian Notation. (Simonyi, Charles 1999 http://msdn.microsoft.com/en-us/library/aa260976(v=vs.60).aspx) Ugyanez megfigyelhető a számrendszer esetében is, mert egyedül a magyar mondja ki először a nagyobb helyi értéken álló számot, ahogy a dátumot is a nagyobb szám írásával kezdi, ami akár a számítógépen a mappák megnevezésekor, vagy akármilyen rangsoroláskor automatikus segítség.
Nyelvünk figyelemterelő, belső logikája olyan, hogy az egyértelmű dolgokat meg sem említjük, legfeljebb különleges esetekben utalunk rá. Mindig úgy szerkesztjük a mondandónkat, hogy az evidens dolgokat – a másik edzett és osztatlan figyelmét elvárva és tudva – meg sem említjük, vagy csak különleges esetekben utalunk rájuk, s a nem evidens információknál a leglényegesebb felöl haladunk a leglényegtelenebb felé. Ez a hanglejtésben is megfigyelhető, ereszkedő lineáris jelleg, szemben a közismert „éneklő” indogermánokéval. A szavakon belüli hangsúly is így az első szótagra kerül.
A tulajdonszemlélet szintén egyedi. Az indogermán haben/have ige hiányában a birtokolni szó alkalmazása helyett nyelvünk alázatosan nézi azt, amit a Teremtőtől kaptunk, és a „van valamije” jelentést adja a szónak jelentésül. Az ilyen beállítottság láttán a materialista szemléletű indogermán hozzáállás megzavarodik.
Holisztikus világszemlélet: a nemiséget egységesen szemléli, a szavak nemekre való felosztását értelmetlennek tartja. Egységként fogja fel az olyan dolgokat, amelyekből több van (pl. köröm, haj, szőr). A páros szerveket is egyként kezeli, ezzel a dolgok végső célját, biológiai funkcióját ragadja meg, és nem a szemmel látható felületes benyomást. Lange Irén egyik példája erre, hogy ha valaki elveszíti az egyik szemét, akkor azt valamennyi élő nyelvben úgy mondják, „egyszemű”. Kivéve a magyar, amelyik azt mondja ilyenkor: „félszemű”. Arra is buzdít, gondoljuk végig, mekkora jelentősége van ennek az apró különbségben a világképet alakító szemléletmódban!”
Habár a hölgy kiválóan beszél más nyelveken, és Németországban is elég sokat élt, hogy a legtöbb kulturális jellemzőt átvegye és alkalmazza, mégis csodálkozik, hogy miért nem tud egyenrangú szellemiséggel kommunikálni a nyugati emberekkel. Rájött, hogy bizonyos nyelvi tényezők határozottan elválasztják az anyanyelvi észjárását az idegen nyelvekétől. Olyannyira, hogy azokban soha nem tud igazán érzelmileg meghonosodni, bármilyen jól beszéli is azokat, vagy bármennyire hajlamos beleilleszkedni kultúrájukba.
Biztos vagyok benne, hogy ha jól belegondolunk, akkor sem jönne rá minden magyar, hogy a nyelv, amit beszél, amin gondolkodik, amin álmodik, ennyire csodálatosan összetett, mégis egyszerű, de kifejező nyelv, és ezzel kiemelkedik a többi közül. Szeretném, ha ezzel a tudattal élne minden magyar, és büszke lenne arra, hogy azt a nyelvet beszéli, ami a mai napig gondolkodóba ejti a világ nyelvészeit. Egy kincs darabjait ejtjük ki a szánkon minden szavunkkal. Becsüljük meg, és örüljünk neki! :)
Szeretettel: Zsuzsi
Forrás: Szabó Zsuzsanna Beatrix, Magyar és német kulturális különbségek a vezetői viselkedés tükrében – ZSKF szakdolgozat 2014, A magyar nyelv c.ű fejezet, részlet
