Vasárnap reggel 7-kor ébresztett a párom egy bögre kávé illatával. Kortyolás közben belelapoztam a mostanában számomra leginkább érdekes könyvbe, Mireisz László A magyar vallás című művébe. Meghozta a hangulatot a naphoz! 9-re beszéltünk meg időpontot a leendő szomszédunkkal Kunpusztán, ezért siettünk, nem maradt idő arra, hogy tornázzak kicsit.
    Időben kiértünk a tanyánkra, ezért még raklapokból összeállítottuk a komposztunkat, ami elengedhetetlen része a vidéki életnek. Meg is telt félig az egyik almafa alatt maradt almák maradványaival. A nap is kisütött így, február 23-án, a nagy gereblyézésben és lapátolásban le is kellett vetni a kabátot, meg az egyik pulcsit, és már kezdtem érezni, hogy én mennyire nem vagyok ehhez hozzászokva. Nem sokkal később megérkezett a traktorral a szomszéd is, az utánfutón egy jó halom trágyával. Éljen a vidéki élet! :) A mai terv tehát a kertünk trágyázása és felásása, aztán ültetés, palántázás.
11 előtt álltunk neki „munkának”. Mondhatnám, hogy nem sz@roztunk, és megcsináltuk pikk-pakk, de ..nem. Valójában egész nap sz@roztunk. :D Én vasvillával egyengettem el a kikupacolt trágyát, míg Zoli ásóval forgatta be a földbe.
A kertünket egy 20mX11m-es területen jelöltük ki, amire a szomszéd bácsi csak legyintett, hogy kicsi lesz ez nekünk, meg is duplázhatnánk! Egy villanás alatt beültette a bogarat a fülembe…

A negyedénél sem jártam a villázással, amikor a hátam már majd’ beszakadt, a bal alkarom remegett, és a derekamat nyújtani kellett 5 percenként. Zoli 30nm felásása után szólt, hogy most pihenne kicsit, mert a csuklója már nagyon kivan. Ő sem szokott hozzá. Csinálta korábban, de mindig utálta. Most a szívét is beleforgatja ásónyomonként. 30nm-t felásni nagyon sok, ámbár nagyon kis része az egész kertünknek, viszont 2nm-rel több, mint amekkora lakásban éltem éveken át Budapesten – és nagyon szerettem! Érdemes néha átgondolni a „mihezképest”-eket, hogy képbe kerüljünk!

Megettük a reggelinket, és folytattuk tovább a munkát. Az első mozdulatnál olyan erősen fájtak a tagjaink, mintha máris dupláztunk volna, de sajnos még sok volt hátra. Közben arról beszélgettünk, hogy mi mindent ültetünk majd ide, milyen jó lesz csak kisétálni érte a házból, vegyszermentes, friss, saját kezünk munkája, és nem kell még piacra sem járni. Így máris nagyobb erővel folytattuk.
Belegondoltunk, hogy ha az emberek tudnák, hogy mekkora munkával jár annak az ételnek a természetes előállítása, amit naponta megesznek, vajon akkor is ennyit zabálnának, és akkor is sokallnák az árát például a paradicsomnak? Óriási adagokat adnak az éttermekben, a gyorsétkezdékben, amire egyrészt nincs szükségünk, mert töredékét sem dolgozzuk le/égetjük el, másrészt a tápanyagtartalma is egyre inkább kérdésessé válik, nem beszélve a koránt sem természetes adalékanyagokról. Szoktam otthon kenyeret sütni. Évek óta nem vettem boltban kenyeret, de emlékszem, hogy 3-4 nagy szeletet is jóízűen be tudtam habzsolni. Egy (jó) házi kenyérből ez lehetetlen, mert egy szelet megtelít. A zöldségekkel is ez a helyzet. Minél valódibb, annál kevesebbel jóllakik az ember.

Pihenésképpen elültettük a magokat a pohárkákba. A villázás után én is beálltam forgatni. Délután 3-ra már majdnem 100nm-t felástunk ketten. Ebédelni viszont elfelejtettünk. Beugrott, hogy az irodában, a számítógép előtt ülve elég ritkán felejtek el enni, sőt, sokszor ez egy pótcselekvés nálam. Utána meg azon törhetem a fejem, hogyan dolgozzam le a felesleget. Fizethetek az edzésért, amire munkaidő után megyek, és így csak este érek haza, semmire nem marad időm aznap. A földművelés abszolút two-in-one. Sőt, inkább három az egyben.
Elrontottuk. Valahol nagyon elrontottuk. A ló túloldalán vagyunk. Nem azt mondom, hogy az innenső oldal jobb, habár most minden porcikám azután vágyakozik, hanem hogy keressük meg a harmóniát, az egyensúlyt. Mindenkinek fel kellene vállalnia ezt a feladatot egy egészségesebb jövőért.

Délután 4 körül értünk haza. Zoli csinált egy isteni citromfű teát, de a mézes üveg kupakját nekem kellett lecsavarni, mert az ő csuklója feladta. Nekem inkább a derekam fájt piszkosul, a lábamat is alig bírtam megemelni. Emellett persze a vállunk, lapockánk, hátunk, alkarunk, vádlink, combunk és a farunk is sajgott a túldolgoztatástól. Én meg még reggel tornázni akartam! Zoli tenyere vízhólyagos, az enyémben csak izomláz van. Különös érzés, nem gyakran fordult eddig elő. A szemhéjamat érdesre, az arcomat ciklámen színűre fújta ki a szél furcsa köralakban, pedig felkészültünk, jóféle házi, méhviaszos, kakaóvajas, levendulaillatos kencét használtunk. Úgy néztem ki, mint egy leány a magyar népmesékből. Csak a gyöngysorok hiányoztak.

Másnap reggel hangos sóhajokkal keltünk ki az ágyból 9 óra alvás után, mindenünk fájt.

9 óra irodai munka után pedig folytattuk a trágya földbe forgatását, ameddig csak láttunk az alkonyatban. 10nm-rel előrébb vagyunk. Mindkettőnk tenyere hólyagos. Aromaterápiás hűsítő krémmel kenegetjük a tagjainkat, és Zoli fáslizza a csuklóját. Holnap pedig ugyanígy folytatjuk. És várom. Lelkesedve várom, hogy végre megint a földünket művelhessük! Mi, a városbéli puhányok fokozatosan térünk vissza a gyökereinkhez, és ez nagyszerű érzés, akkor is, ha most még fáj! :)

Szeretettel: Zsuzsi